A művésztelep kiállításának megnyitója
Kedves Művésztelepi Alkotók és Kedves Megjelentek!
Misztérium és elvárás lengi körül az idei évi művésztelepet, mert ez a hetedik a sorban. Nem lehet nem sorsfordító ez a mágikus szám. Hétszer jöttek Ők össze egy közösséget alkotva, hétszer mutatták meg egymásnak és a közönségnek, hogy mit tudnak. Hetedjére lettek eggyek.
Ha nem is mindig ugyan azok alkotják a telepet, az egységesség mégis mindig jellemző rájuk. Mert amit ez a csapat nyújt, azt keveseknek képes megvalósítani. Azt, hogy Ők maguk a művészet. Az időtlen, ez elrejtett idejű – mint ahogy a művésztelep címe is hirdeti – amilyen az igazi művészet. Megnézve a meghívó címlapját, egyben van benne a teljes története: az ókori görög meandervonalra emlékeztető szögletes vonalú rajzolattól, mely, mint egy töredék, ékeskedik egy kődarabon, ami egyfajta alfaként elindítja a gondolat útját, és lezárja a mával, a jelenből kiragadott kortárs alkotást tükröző valósággal, kitéve omegaként a pontot a végére.
Ezen ünnepélyes megközelítés és megállapítás után, következzen a feltárás, hogy miért több és jobb ez a berényi művésztelepi, vagy berényi kortárs művészeti bázis, mint sok más, ehhez még fogható sem. – Mert tiszta és magas szintű mind emberileg, mind szakmailag.
Két nagy kérdés van a világon. Kettő, nem több. Az egyik, hogy van-e Isten. A másik, hogy mi a művészet. Az elsőre nem nekem feladatom válaszolni, de posztom elmagyarázni, hogy mi a művészet, mert míg az első eldöntendő kérdés, a második, kifejtős választ követel.
Már a 19. században, a történettudományok hajnalán a művészetteoretikus Goethe szomorúan konstatálta, hogy mennyi gyenge alkotásra és gyenge alkotóra mondják azt, hogy művész, vagy nevezik művészetnek. Aztán, pár évtizeddel később, John Ruskin, az angol művészeti élet jeles alakja a következő szavakkal határozta meg korának tendenciáihoz mérten a problémát: „Nagy művészet az olyan, amelyben együttműködik a kéz, a fej, a szív.”
Ez a kérdés a 20. században, a művészet megújulásával vált igazán pezsdítő és meghatározó kérdéssé, amikor a korábbi értékrend megborult, és szükségessé vált a friss és pontos megfogalmazás. A filozófus Martin Heidegger A műalkotás eredetéről 1950-ben jelentett meg egy értekezést. Majd az 1960-as évek közepén megszületett a konceptuális művészet, mely szintén e kérdéskört járja körül, de nem elméletben, hanem gyakorlatban, a művek révén kívánta megfogalmazni, mi is a művészet dilemmáját. Ezek a nevek és dátumok határkövekként jelzik, hogy globális és alapvető ügy a művészetről beszélni és benne eligazodni tudni. Ez adatott meg Mezőberénynek is!
Mert ennek a városnak van egy művésztelepe, benne évről-évre körülbelül nyolc alkotóval, akik szintén ezen problémát járják körül, akik érzik, sőt, tudják, mi a művészet. Örülnünk kell, hogy ismerhetjük őket, hogy tanulhatunk tőlük. Mert Ők megtették a lépést felénk, befogadók felé, azzal, hogy elkészítik műveiket és megmutatják azokat, hogy értelmezhessük és/vagy élvezhessük. Hogy ezt éltesse és az ügyet sikerre vigye, összetartó erővel dolgozik minden itt résztvevő alkotó, akiket szeretnék műveik révén egyesével is bemutatni.
Bakos Ferenc grafikus negatívból építkező úton hívja életre képeit. Műveinek fontos alapeleme a fény és a fény teremtette kontrasztosság. Úton van és utazni hív minket, elsősorban visszafelé, az emlékezés irányába. Ajtókon, lépcsőkön át visz az ismerősbe vagy az ismeretlenbe. Ki-ki hozzáadhatja a fantáziáját, hogy kiteljesítse Önmagában a művek révén, hogy merre és meddig tart, neki mit jelent e kirándulás.
Bácskai Bertalan festő is úton van idei munkái révén. Úton-útfélen, szó szerint. Az utak mentén lévő keresztfák ihletésében születtek gazdag faktúrájú művei. Ezen elfeledett, mostoha témát, mely nem a városok és nem is a tájak sajátja, hanem a senki földjének mégiscsak valakihez, vagy valamihez köthető momentumai. Bácskai Bertalan képein is lényegében emlékezünk, de nem helyekre, hanem hitünktől függően, vagy az utazásra, vagy az utasra.
Bereznai Péter festő, a berényi művésztelep megálmodója és alapítója az alap szimbólumokra építette most bemutatott műveit, melyek hármassága, mind formában, mind színekben ennek tökéletesen kiérlelt és megalkotott létét reprezentálja. Bereznai Péternél a megjelenített fegyelmezettség nem csak esztétikai szabály, nála ez erkölcsi norma is. A kortárs művészet, melyet képvisel és művel, képes elrejteni az időt és teret, hogy így lélekké válva a létezést örökítse meg.
Fazekas Attila festő, először szerepelve itt a művésztelepen, beleízlelhetett ebbe az erősen koherens közegbe, lehetőséget adva, illetve kapva a közös munka és a közös gondolkodás örömébe. Mivel Fazekas Attila műveinek is az emlékezés az alapja, a talált tárgyak összeépítése, újra használása és új értelemmel való felruházása. Valószínű, hogy ennek a művésztelepnek a reá tett benyomása, tovább örökítve a lángot, egy következő munkájában ölt majd testet.
Ezzel homlokegyenest eltérő a berényi művésztelepen második alkalommal részt vevő Holo Hóbel László festő munkamódszere, aki spontán, gesztusalapú művészetével olyan történetet mesél el, amit itt és most felidézve és előadva vászonra is visz. Holo Hóbel Lászlónak nem csak históriái, de palettája is erőteljes és sokszínű. Vonalai és ecsetjárása pedig tempót ad a narratívának, melyet viszont nincs mese, a nézőnek kell hozzátennie.
Papp Zoltán grafikus a hazai pályának köszönhetően a jelenlevők legtöbbjének ismerőse. Ezért nem is a rövid jellemzését, hanem az elismerést szeretném kihangsúlyozni, ahogy hatalmas precizitással, és jó befogadóként, építkezve a művésztelep légköréből alkotásai évről évre cizelláltabbá válnak, és jellemzően hasonlóan szólva, de egyre több rétegből építkezve és egyre több tudást magukba zárva igazi termései ezeknek az egy hetes alkotói napoknak.
Pataki Ferenc festő hosszú évtizedeken átívelő magas szintű művészetalkotó tevékenységében ritka egységben van a rend és a felfedező játékos öröm. Az anyag tisztelete és ismerete, valamint a szellem ereje. A kifogyhatatlan képteremtő kedv és a mértékletességen alapuló ábrázolás. Pataki Ferenc egyben a régi időkről tanúskodó hírnök és a kortalan és kiapadhatatlan mester, aki mind szavaival, mind ecsetjével, tudja és teszi a dolgát, példát mutatva környezetének.
Wrobel Péter festő elvontan gondolkodó szellem, de tudása révén érthetővé szelidülhet számunkra is univerzumokról szóló és azokat értelmező, ábrázoló világa. Nem beszél mellé, és nem kisebb dolgokkal foglalkozik, mint a mindenség, vagy a civilizáció. És mégsincs ebben semmi túlzás. Wrobel Péter ezt tartja a művészet feladatának, az ezeken való töprengést és ennek a megragadhatóságát. Úgy nyújtja a művészet tudományos-szakrális értelmezését, hogy közben ránk mosolyog.
Idén először vendégalkotó is részt vett a művésztelep munkájában, a helyi gimnáziumban tanító, a művészetet kedvelő és alkalmanként művelő Bata Emília. Izgalmas és irigylésre méltó, ahogy ebben a közegben tevékenykedhetett, hogy szinte tanítványai volt az előzőekben felsorolt művészeknek. Kívánom, legyen számára örök emlék az itt eltöltött egy hét, és hogy találkozzunk a jövőben is!
És ezt remélhetjük mindannyian, hogy nem lesz sorsfordító a hetedik év, hogy tovább folytatódik, és egyre jobban kikristályosodnak a jövő lehetőségei, a művésztelep és a majdan belőle magasszintű kortárs művészeti galériát létrehozó álmok. Hogy mi mindannyian, azok, akik támogatjuk ezt az ügyet, tisztában vagyunk vele, hogy a legjobb befektetés a tudás, hogy kultúra nélkül nincs értelme a dolgoknak, és a művészet viszi legmesszebbre vagy legtovább egy ember, egy város, egy ország hírét, mert – bármennyire is patetikus, így igaz – a művészet örök!
A kiállítást megnyitom!
Ván Hajnalka,
művészettörténész
Elhangzott: 2018. augusztus 17-én a mezőberényi Orlai Petrics Soma Művelődési Központban.
Tisztelt Látogató!
