Március közeledtével…

 

„Nem elég a szülőföld szeretetéről beszélni,

a szülőföld levegőjét be kell lélegezni, a dalokat megdalolni kell…

(Barsi Ernő)

 

Március közeledtével az óvodákban szorgos kezek által készülnek az apró nemzeti színű zászlók, az óvó nénik huszárokról és csatákról szóló verseket szavalnak, hősökről, hőstettekről mesélnek történeteket.

Hazánk, szülőföldünk, kultúránk szeretete ekkor minden eddiginél tisztábban elevenedik meg gyermekeinkben. Március 15 erre a legjobb alkalom és ebben Petőfit hívjuk segítségül. Személyisége, hazafisága példaértékű számunkra, életének egyes szakaszai, munkássága óvodásainknak is érdekes történeteket tartogat.

Március idusán, az első tavaszi napsugarak nyomában és orcákat pirosító csípős szelek kíséretében kis csapatok indulnak a város központja felé, hogy ismét találkozzanak Petőfi Sándor bronzba öntött alakjával. Különös beszélgetések születnek ekkor, „talán mégis él”, „hátha megmozdul” és kicsit mindig meg kell fogni, megtapintani, megérezni, bizonyosságot szerezni: mégiscsak hideg fémből készült.

Találkozóra megyünk ahhoz az emberhez, akinek rokona és szívbéli barátja a városházánk helyén álló házban élt. Megállunk a hatalmas épülettel szemben és felidézzük a falunkban töltött utolsó napjait, különös kalandját, már látjuk is magunk előtt a megbokrosodott lovakat, érezzük a vész közeledtét. Aztán megnézzük Júliáját, kicsit távol kerültek ugyan egymástól, de számunkra így is kedvesek. Bemegyünk a múzeumba és tovább éljük régmúlt idők „történéseit”.

Így zajlott ez néhány évvel ezelőtt is - elindultunk szokásos utunkra, elvittük kis ajándékainkat Petőfi Sándor szobrához, majd szokás szerint meglátogattuk kedvesét. A szokás úgy kívánta, hogy Petőfi szobrához tegyük le a zászlóinkat és virágainkat, így volt ez most is, majd átsétáltunk Júliához. Itt ismét megálltunk néhány percre és egy-egy történet itt sem maradt el. Miközben nagy átéléssel hallgatták az események sorát, az egyik kislány szomorúan, már-már sírva megkérdezte, hogy Júliának miért nem hoztunk semmit? Ritka az ehhez fogható élmény egy pedagógus számára, amikor megkérdezi önmagától, hogy ez miért nem jutott eddig az eszembe? Sajnálatunkat kifejezve, gondterhelten indultunk vissza az óvodába, nem is értjük, hogyan fordulhatott ez évekig elő, hogy megfeledkeztünk kedves költőnk feleségéről. Visszatérve az oviba készítettünk még egy zászlót. Elmondtuk a történetet kis ovisunk édesanyjának, aki másnap óvodába jövet elvitte Lizivel a zászlócskát Júlia szobrához. A történetet a múzeum vezetőjével is megosztottuk. Azóta március 15 közeledtével egy alig észrevehető ünnepség van városban: az óvodások Gyula bácsival megkoszorúzzák Petőfi Sándor szeretett Júliájának szobrát és a kis zászlók most már ott lengedeznek a nefelejcses kiskertben.

 

Kissné Wagner Mária

intézményvezető

Mezőberény Város Óvodai Intézménye

A galériában található képek száma: 18